Napfény

Music challenge: Highway to Heaven (English Version) - NCT 127

Sziasztok!

Most jöhetnék megint a megszokott szövegemmel, miszerint ismét gyenge lett az írásom (ami igaz is), de idő közben rá kellett jönnöm, hogy nehéz olyan challenge alkalmával elégedettnek lenni az elkészült novellával, amiben megannyi kiváló író vesz részt…

Szóval ez van, most ennyi jött össze, remélem azért valamilyen szinten élvezhető lett!

– Kim Haneul, ha ki mered tenni a lábad a házból, azt nagyon megbánod! – kiált utánam anya, lerohanva a lépcsőn. Minden egyes fok úgy döng, mintha egy felbőszült oroszlán szaladna rajtuk. Sietősen kapom hátamra a színültig pakolt hátizsákomat, s mielőtt édesanyám rám tehetné kiélezett karmait, kilépek a bejárati ajtón, az udvar előtti sötétkék furgon fele iramodva. – Az isten szerelmére, gyere vissza, amíg szépen mondom – áll meg a küszöbön, farkasszemet nézve velem. – Ha beülsz abba az autóba, többet haza se gyere – emeli meg fenyegetően az amúgy is éles hangját.

            A furgon ajtaja halk nyikorgással nyílik, és a következő másodpercben gondolkodás nélkül vetem magam a pokrócokkal teli hátsó ülésre, kizárva anya visongó toporzékolását. Johnny habozás nélkül lép a gázra, majd csak a kerekek csikorgása, az aszfalton hagyott fekete nyomok, és édesanyám megbotránkozó grimasza jelzi, hogy egykor ott jártunk.

– Azt hittem, vissza fog rángatni a házba – fordul az irányomba Chaewon, az ülésre térdelve. Jaehyun izmos karjával szorosan tartja a lányt, nehogy egy kanyar vagy hirtelen fékezés alkalmával leessen.

– Anyukád terminátor módba lépett. Ijesztő – szól hátra Mark az anyósülésről. Cipőjét lerúgva, lábait a kesztyűtartón pihenteti, aminek Johnny láthatóan nem örül, mégsem szól semmit.

– Csak aggódik miattam – helyezkedem el kényelmesen a megannyi takaró között. – Végtére is, ti mind rossz hatással vagytok rám – imitálom édesanyám jellegzetes hangsúlyát. Utálja a barátaimat, sőt egyenesen meg van győződve arról, hogy ez a kis csapat fogja tönkretenni az életemet, hiszen ha nem fordítom minden csepp időmet tanulásra, csupán újabb csalódása leszek a társadalomnak.

– Örülök, hogy sikerült lelépned otthonról – jegyezi meg Chaewon visszafordulva barátjához. Jaehyun vállának dőlve hagyja, hogy a fiú kedvesen átölelje. Hányni tudnék a cukormázas látványtól, de bármennyire is irtózom ettől a végtelen szerelemtől, még én sem tudom letagadni, hogy ők ketten tökéletes párt alkotnak.

– Én is örülök – húzódik apró mosoly az arcomra, ahogy balra pillantva végignézek a mellettem ülőn. Haechan most is azt az elnyúzott, szürke, Nirvanás pólóját viseli, amit annyira szeretek rajta, de ezt a világ összes kincséért sem árulnám el neki. A vöröses-barnás haja rendezetlen tincsekben omlik a homlokába, helyenként eltakarva sejtelmes tekintetét. Ahogy a furgon ablakán betörő fény megvilágítja a fiút, bőre már-már aranyszínre vált.

Ha nem vigyáz a szájára, előbb utóbb valaki meg fogja verni – a srácok folyton ezzel jellemezték Haechant. Pedig nem volt rossz, gonosz vagy goromba, egyszerűen az életet hatalmas mókaként, nagy kanállal falta, egyetlen pillanatot sem véve komolyan. A szöges ellentétem volt. Amíg én éjt nappallá téve gyömöszöltem a sokszor lényegtelen információkat és leckéket az agyamba, teljesen kifárasztva amúgy is megterhelt elmémet, ő elkövette a világ összes baromságát, szembe röhögve az élet szabályait. Azt hittem, hogy meg fogom ölni, már terveztem, hogy egyenként tépem ki minden hajszálát, majd addig ütöm egy kiskanállal, amíg bele nem őrül a tompa fájdalomba. Utáltam a bugyuta mosolyát, vékony hangját, idegesítő nevetését, de legfőképpen azt, hogy mindig tele volt energiával, le sem lehetett lőni. Ha a fiúk hátára ugorva próbálták visszatartani, ő az egész bandát cipelve rohant tovább.

            Akaratlanul is mindenkire átragadó vidámságát a világ végére kívántam, és minden egyes felbukkanása alkalmával egyre jobban nőtt bennem a méreg. A gyűlölet szenvedélye fortyogott bennem, s elérve a tetőpontot észrevétlenül váltott át valami egészen másba, egy megmagyarázhatatlan misztikumba. Mire ostoba módon felfogtam mi történik, már rég késő volt. Hiányzott a tréfás csipkelődése, a véget nem érő ugratása, a faragatlan humora. Folytonos tagadás ellenére a többiek is ráéreztek a bennem kavargó érzésekre, és kelletlenül neveztek ki bennünket a csapat második párjának. Hiába mutattam az ellenkezőjét, legbelül egy részem nem bánta. Haechannal lenni egy darabot jelentett a Napból, ami az egész életemet bevilágította.

A melegen fújó szellő mindannyiunk számára jelzi a nyár közeledtét, és bár nem mondjuk ki, mind érezzük a keserédes fuvallatot. Igyekszünk saját hangunkkal elnyomni a rádióból áradó zene dallamait, énekelve száguldva végig a sztrádán. Mark úgy tolja végig a rap részt, egyetlen ritmust sem vétve, mintha vérébe égett volna minden szótag, és befejezve a szólóját, hangos fütyüléssel vegyített vastapssal jutalmazzuk.

– Felkészültetek az éjszakára? – kérdezi Johnny, egy pillanatra lehúzva a zenét.

– Igen – mormoljuk együttesen.

– Nem hallottam!

– IGEN – kiáltjuk ezúttal, mire sofőrünk elégedetten bólint, maximumra tekerve a rádiót. Haechan olyan hangosan énekel, hogy tisztában vagyok vele, mire megérkezünk, már nem lesz hangja, de bármilyen megjegyzés helyett, büszkén mosolygok, hűségesen hallgatva az angyali hangját.

            A partra érve, egy meglehetősen árnyékos helyre telepszünk le, felállítva a sátrakat, és a kisasztalt, ami minden kiruccanásunk elkötelezett társát jelképezi. Régi, rozoga, de csodák csodájára az ezernyi megpróbáltatás ellenére is ugyanolyan megbízhatóan őrzi a dobozos söröket, mint évekkel ezelőtt. A nap az égbolt tetejéről figyeli, ahogy körbe ülve koccintunk, hatalmas, elégedett mosollyal az arcunkon. A tenger hullámzó hangja, és a felszínen tükröződő gyémánt fények nosztalgikus hangulatba sodornak, s végignézve az ismét összeverődött kis csapatunkon, úgy érzem végre hazaértem. Ennek a napnak tökéletesnek kell lennie.

            Johnny és Jaehyun a hússütési tudása a profikéval vetekedhetne, nem hiába váltak az idők során a banda önkéntes szakácsaivá. Chaewon büszkén szemléli barátja tevékenységét, folytonos dicsérő szavakkal dobálózva.

– Jöhet retró zene? – kérdezi Mark, a kormány mögött ügyködve.

– Naná! – emeli magasba a kezét Jaehyun.

– Michael Jackson – pattan fel Haechan, s mindegy varázsszóra szólal meg a pop királyának egyik dala. Haechan nevetve utánozza a példaképe mozgását, körbetáncolva a tábortüzet. Utánozni kezdem a fiút, mire Chaewon és Mark is készségesen csatlakozik hozzám a felhőtlen idétlenkedésben. Kész koncertet adunk az erre járóknak, amint a homokban való nehéz lépések közepette Haechan szabadjára engedi a hangját, s ezt követve barátnőmmel karöltve igyekszünk kipréselni magunkból valamit, ami sokkal inkább hasonlít ricsajra, mint valódi éneklésre.

– Ezt a tudásotokat közönség előtt ne hangoztassátok – mondja Jaehyun, amint befejezzük a produkciót. – Szörnyű volt. – Chaewon a vállába bokszol, majd azonnal puszit nyom a fiú homlokára.

– Nekem tetszett – emeli fel a hüvelykujját Haechan, és már várom a mondat végi csattanót. – Jól hoztátok a megkínzottak szerepét – fejezi be önelégülten a mondatát, hátra dőlve a homokban. Késztetést érzek, hogy egy velős megszólalással egyenesen a májába szúrjak, de helyette csak bugyután mosolygok a semmibe. Jól tudom, hogy az övé kell legyen az utolsó szó.

– Jövőre ugyanekkor, ugyanitt! – emeli magasba sörös dobozát Johnny, amit sorjában követünk, megpecsételve az elhangzott igéretet.

            Ahogy a Nap eléri a horizontot, majd a víz mögé bújva kis időre átadja trónját a Holdnak, úgy húzódunk mi is közelebb a tűzhöz, pokrócokba bugyolálva alkoholittas testünket. Johnny már jóformán kiütve piheg, félig lehunyt szemmel bámulva a lángokat, és Chaewon is a határait feszegeti, Jaehyun izomzatának és nagylelkű segítségének hála tud elvánszorogni a furgonig. Az emberfeletti állapotokat látva úgy döntünk, ideje lefeküdni. Hiába a sátrak védelme, mindenki ott alszik ahol éri, elfolyva a homokban, félig kilógó lábbal az autóban. A fejemre húzom vékony hálózsákom egy részét, hátha a teljes sötétség segít kikapcsolódni, de hiába hosszú percek forgolódása, túl sok gondolat gyötör, az agyam képtelen kikapcsolni, ezért csendesen elballagok a tábortűz egykori helyéig, s a még parázsló szenet kezdem piszkálni.

– Mennyire lehet hideg a víz? – töri meg a halk éjszakát Haechan most is vidám hangja.

– Próbáld ki – igyekszem feltüzelni az érdeklődését.

– Mi lenne, ha együtt próbálnánk ki?

– Megvesztél? – vonom fel szemöldökömet, nagyokat pillogtatva az egy helyben taposó srácra. Szinte felvillan az aurája annyira pezseg benne az energia.

– Hol marad a bátorságod, anyuci pici lánya? – villantja rám bosszantó mosolyát.

– Nem vagyok anyuci pici lánya – ingatom a fejemet.

– Bizonyítsd – dalolja, felém tartva a kezét. – Versenyezzünk a vízig.

– Ahogy akarod – iramodok meg váratlanul, eltekintve a fiú segítő karnyújtásától. Úgy iszkolok a homokban, mintha az életem múlna rajta. Nem hagyhatom Haechant győzni, az túl nagy öröm lenne számára, már-már királynak könyvelné el magát, földbe döngölve a fejemet. De nem csak az arca nagy, a lába is elképesztően gyorsan jár, minden egyes homokba mért dobbanással egyre közelebb kerülve hozzám. Gondolkodás nélkül vetem magam a vízbe, megelőzve a legnagyobb félelmemet. – Basszus! – kiáltok fel. – Ez kibaszott hideg – nézek le az alig bokáig érő hullámokra.

– Nem hiszem el, hogy tényleg berohantál a vízbe – tölti be hangos nevetés az éjszakát. Dühödten fordulok vissza, hogy szemre vegyem Haechan diadalittas, pöffeszkedő képét. Ökölbe szorított kézzel vonszolom ki magam a partra, s a fiú mellett huppanok a homokba. Megint a bolondját járatta velem, és nincs módja annak, amivel ezt visszafizethetném.

– Utállak – jegyzem meg hűvösen.

– Én is téged – vált kellemesebb hangnemre, ami akaratlanul is apró mosolyt vált ki belőlem. Bármennyire dühít fel az ökörségével, az érzéseim mit sem változnak. – Boldog évfordulót – suttogja. Kiráz tőle a hideg.

– Ne legyél morbid – forgatom a szemem.

– Szeretem ezt a helyet – kezd lábával köröket rajzolni a homokba, elengedve füle mellett a korábbi megjegyzésemet. – Azt hiszem, ez számomra a Mennyország.

– Ennek örülök – itatom fel a kézfejemmel a néma könnycseppet.

– Hé! Haneul – kiált a távolból Mark. Nem nézek hátra, tisztán hallom a lépéseit, tudom, hogy közeledik. – Jól vagy? – kérdezi, helyet foglalva mellettem, eltörölve a korábban formált apró köröket.

– Igen – biccentek. – Csak nem tudok aludni.

– Én sem. Hiányzik Haechan – dönti homlokát a térdére. – Nélküle nem ugyanolyan – markol bele a homokba, messzire hajítva a szemeket. – Te hülye! Remélem most jobb helyen vagy! És azt is, hogy nem kaptál ki még senkitől! – nevet halkan, elfolytva a feltörni készülő érzéseit.

            Titkon a minket őrzőre pillantok, s ahogy a hatalmas mandulaszemeivel védelmezően kémleli egykori legjobb barátját, a szívem valamelyest megnyugszik. Látod Haechan, már nem vagy itt, mi mégis téged ünneplünk, a napunkat most is a te fényed világítja be.

***

Igazi kihívást jelentett ez a szám, mert annak ellenére, hogy IMÁDOM, az ihlet nem akart kopogtatni az ajtómon, aztán mire mégiscsak megszületett az ötlet, nem tudtam úgy megírni, ahogy szerettem volna. Ez a novella két félkész ötlet összerakásából született, és idő közben

(meglepő módon) kissé elvesztette a dallal való szoros összefüggést…

Egyébként írás közben főként egy sorra koncentráltam, amit az angyali/démoni Haechan énekel  „and baby, I can’t leave you alone”. Imádom a hangját, és amikor első alkalommal hallottam a dalt, az állam egészen a földig zuhant ennél a résznél.

Jaj azt is megjegyezném, hogy magam sem tudom, miért használtam a srácok fellépő neveit a rendes helyett, de valamiért így esett jól lol. Meg a Haechan Full Sun-t jelent, amit felhasználtam itt-ott a novellában is, úgyhogy mégiscsak van valami összefuggés ebben.

Most pedig befejezném a mondandómat, mert már amúgy is össze-vissza írok… Bye!