Music challenge: Oneus – Twilight
szereplők: Monsta x - Minhyuk, OC
műfaj: na ez jó kérdés... slice of life(?) sci-fi hatással
műfaj: na ez jó kérdés... slice of life(?) sci-fi hatással
***
A
Földet egykor a Nap melege tartotta életben, termést áldva a mezőkre, és erőt
adva minden egyes élőlénynek. Négy évszak váltakozásának megállíthatatlan
körforgása tette különlegessé az életet, nyáron kellemes napsütés simogatta az emberek
bőrét, télen végtelen hólepedő takarta a vidéki tájakat. A vadon állatai
szabadon száguldhattak, hatalmas erdők mélyén, vagy dzsungelek párás világában
találva ottonra. Ilyen, és ehhez hasonló történetekkel ringatott álomba nagyapa
gyerekkoromban.
A
világunk a régmúlt egyensúlyát hátrahagyva, teljesen megváltozott, s a papa
által is csak hallott mesék mára már lehetetlen históriává váltak. Az oly’
kedves, gyengéd Nap megelégelte az emberek hiúságát, s felfújva magát, megmutatta
ki a rendszerünk uralkodója, minden szerzetet kivétel nélkül az árnyak
rejtekébe száműzve. A nappalok és éjszakák egyensúlya felborult. Az ostoba személyeket, kik azt gondolták, szembe
szállhatnak csillagunk erejével, könyörtelenül égette porrá, megtanítva az
emberiséget a csöndes, egyszerű életmódra. Ám az ember sosem lett tökéletesre
teremtve, és kihasználva a helyzetben rejlő kapaszkodókat, egyesek hasznot
húztak a világ ingatag sorsából is, mindeközben zsebüket egyre vastagabbra
tömve. A társadalmi szintek közötti szakadék akkorára nőtt, hogy a mélyben
levők képtelenek a magasba tekintve akár egyetlen pillantást is vetni a
felsőbbrendűekre. Míg a tehetősek biztonságos váraikban élvezik fényűző életük
minden pillanatát, a rászorulók régi, romos házaikban reménykednek abban, hogy
a Nap ereje nem törli el őket örökre a Föld színéről.
Pontban nyolckor szólal meg a papa által
ajándékozott, kopott sárga ébresztőórám, a szűkös lakásunk minden centijét
beharangozva. Nagypapa megemeli a szemöldökét, majd a szürke fal irányába
fordulva, ismét álomra hajtja fejét. Csupán néhány égbe meredő ősz hajszála
jelzi, hogy ott fekszik a szemközti ágyban, a paplan olyan laposan terül el
sovány testén mintha valami szellem simulna alatta.
Csendesen
húzom lábamra a cipőmet, lepkeként átlebbenve a szoba szűkös két és fél
méterén. Kezemmel a legfelső polcon kutatva igyekszem megtalálni lakásunk
egyetlen kulcsát, majd rálelve, hangtalanul kapom el a lebillenő vizeskancsót,
s mielőtt ismét felébreszteném szendergéséből nagypapámat, a hűtőhöz tipegek.
Kis tejet, és tegnapról megmaradt kiflit rejtek homokszínű saját kezűleg varrt
táskámba, majd a bejárati ajtóhoz sietek. Még nem szóltak a jelző szirénák, ha
valaki kiteszi a lábát a tiltott időpontokban, azt gondolkodás nélkül ítéli el
a törvény, de jól tudom, hogy a környékünkön ebben az órában már nem járőröznek
a rendfenntartó tisztek, s a Nap is a lakótömb ellenkező oldalát süti, így
biztonságban vagyok.
Halkan lépek ki az ajtón, majd a rutin
ellenőrzés után, megbizonyosodva az egyedüllétemről, elindulok a hosszú, poros
folyosón. Meleg szellő jelzi a nyár vészes közeledtét, amikor az éjszakák
rövidre feszülnek, értékes óráktól fosztva meg mindnyájunkat. Ha nem jöhetünk
ki, dolgozni sem lehet, és ha nem dolgozunk, még ennivalóra sem lesz pénzünk.
Ráadásul az égető sugarak miatt nyáron a termés is apad, a hús luxusát
mindössze hétvégente élvezhetjük. Az állam által szolgáltatott segély csomag
egy óvodás gyermeknek sem lenne elég. A nehéz időkben csupán a remény éltet, s a fekete piacon eladott,
gazdag környékekről származó holmi.
A folyosó végére érve, a legutolsó,
mocsárzöldre színezett ajtó előtt állok meg. Hármat kopogok a fémen, majd
ruházatomat igazgatva húzódok hátrébb. Mosolygós arcú fiú bújik elő a lakás
sötétjéből. Fehér, sápadt bőrén ajkának vörös színe már-már virít, ahogy
szélesre húzza száját.
–
Minhyuk! – ugrok a nyakába, amint közelebb lép. Arcát nyakhajlatomba temeti, és
vézna kezével szorosan átölel.
–
Hogy aludtál? – kérdezi érdeklődve, törődő tekintetét arcom minden szegletén
átvezetve. Szinte minden nap látjuk egymást, ő mégis némán akar meggyőződni arról,
hogy jól vagyok. A legapróbb hajtincsem görbülésére is képes felfigyelni.
–
Csak a szokásos, kezdem megszokni azt a matracból kiálló rugót – rántok vállat,
majd utat mutatva a fiúnak indulok el a lépcsőn.
–
Holnap mindenképp megcsinálom.
–
Hiába, ez már legalább a tizedik alkalom, hogy kiugrik a helyéből – válaszolok csüggedten.
– Új matrac kellene. Télen gyűjtök rá pénzt.
–
Talán nekem van annyim – veti fel az ötletet, de azonnal ellenzem.
–
Ezt meg sem hallottam – engedem el a korábbi eszméjét, tudva, hogy ő is az
enyémhez hasonló, nélkülöző életmódot él. Nem szabadna másra gondolnia, csak a
két húgára és önmagára, hiszen szülők nélkül, kénytelen egyedül nevelni
testvéreit. Mégis olyan nagylelkű, hogy ha képes lenne a semmiből ennivalót
varázsolni, azt is elajándékozná. Mindig is sokra tartottam ezt a
tulajdonságát. Egy pillanatra megállok a legfelső lépcsőfokon, majd szembe
fordulva a fiúval, a vállára helyezem a kezemet. Kiskutya tekintetét fürkészve,
elveszek a mélybarna szempárban. – Ne aggódj – igazítom meg a homlokába hulló,
halványan vöröses tincseit. – Jól alszom a régi matracon, és ha lesz
lehetőségem, feltétlenül beszerzek egy újat. Most viszont fontosabb, hogy a
nyári válságra tegyünk félre.
Minhyuk szemei apróra szűkülnek, amint ismét
megjelenik arcán a kedves mosolya.
–
Nem kell magyarázkodnod, ismerlek Sohee – forgatja gúnyosan a szemeit. – Tudom,
hogy aggódsz a nyár miatt, és a papád is beteg. Valóban kemény évszak előtt állunk,
az egész város tart tőle, ahogy én magam is. De együtt erősebbek vagyunk, és ne
feledd, hogy én mindig melletted vagyok. Ez eddig is így volt, ezután is így
marad – ér a derekamhoz, a tömbház tetőtéri kijárati ajtaja felé fordítva
ernyedt testemet. – Még akkor is, ha belerángatsz minden őrültségbe.
–
Hiszen te is szereted nézni a naplementét – vágok vissza az utolsó
megjegyzésére, s még mielőtt meggondolhatná magát, kinyitom az ajtót.
A tetőre védelem indoka miatt húzott, magas
betonfal árnyékában merészkedünk ki, egészen a biztonságos rejtekhely szélére
húzódva. Az ég teljes kék pompájában húzódik fölöttünk, melyet sokak életük
során talán egyszer sem szemlélhetnek meg az állam szigorításai miatt. A
veszély nem elég elnyomás a kíváncsiskodóknak, a terror sokkal inkább. De
bárhogy is mérlegelek, nem értem, hogy lehet megfosztani az embereket ettől a
csodás látványtól.
Előhalászom az otthon talált kevés
ennivalót, majd gondosan elosztva a kiflit, egyik felét Minhyuk kezébe nyomom,
ügyelve arra, hogy a fiú mindenképp a nagyobb adagot kapja. Az emberek errefelé
jelentősen vékonyak, nem jutunk elegendő tápanyaghoz, viszont Minhyuk
határozottan soványabb az átlagnál. Az alkarját még az apró tenyeremmel is
könnyedén átérem, és az utóbbi években az arca is vészesen beesett. Mióta a
szörnyű gyári balesetben mindkét szülőjét elvesztette, kénytelen volt
pillanatok alatt felnőni, s gondját viselni fiatal testvéreinek. Bár nem vallja
be, jól tudom, hogy saját étel porcióját is a lányoknak adja, még akkor is, ha
napok óta nem evett rendesen. Próbál büszke és erős férfinek mutatkozni
előttem, mosolya mögé rejtve nehézségeit, én pedig engedem hogy folytassa
színészi játékát, miközben észrevétlenül igyekszem támogatni őt, a lehető
legtöbb módon.
Úgy rágja a száraz kiflit, mintha édes
lekvárt, vagy csak a könyvekből ismert tortát falatozna, és akkorákat nyel,
hogy félek, az elemózsia megakad a torkán. A szájához emelem a tejes üveget,
hogy leöblítse a szikkadt bucit, és ujjammal itatom fel az ajka sarkán
kicsorduló, halvány bőrén átszántó cseppet. Tekintetébe visszatér a csillogás,
amint csekély energiához jut, s arcába is némi szín költözik.
Valaha arról álmodtam, hogy feleségül
megyek Minhyukhoz, s feltornázva magunkat a társadalom lépcsőfokain, boldog,
gondmentes életet fogunk élni. Most csak nevetni tudok a gyermeki ábrándon, és
kínomban könnycseppet ejtek, ha arra gondolok, hogy talán a következő telet sem
éljük meg. A nagyravágyást már rég magam mögött hagytam, és elfogadva
helyzetünket, megtanultam a mának élni, azt értékelve, amink éppen van. Talán a
következő életünkben tehetős családba születünk, vagy egy olyan világba, ahol a
rendszer elnyomás helyett, felemeli nincstelen lakóit. Ahol nem néznek le
hovatartozásunk miatt, ahol nyomorultak helyett emberként viselkednek velünk,
ahol mi is ugyanazokkal a jogokkal élhetünk, mint bárki más. Ahol a küzdelemért
jutalom jár, nem földbe tiprás. Ahol sötétség helyett fényben élhetünk.
Oly’
távoli, mégis fenyegető a mennybolt csillaga, s valamiért az utolsó sugaraival
magához hívogat. Megemelem a kezemet, majd kézfejemet egy pillanatra kinyújtom,
átlépve az árnyék vonalát. Azonnal perzselni kezd.
–
Megőrültél? – rántja vissza karomat Minhyuk. – Megégsz! – fonja ujjai közé
kézfejemet, orvosi tekintettel vizsgálva a megsérült részt. – A bőröd azonnal
pirulni kezdett. Istenem ezt máris be kell kenni.
–
Csak egy apró rész. Nem is fáj – húzom vissza a végtagomat.
–
Most még apró, de ha nem vigyázol… Sohee, még mindig nem tanultál az én
hibámból? – húzza fel pulóverének lenge ujját, szemléltetve testének egyetlen
rendellenességét. Sovány karját erőteljesen megégett, eltorzult bőr fedi.
Gyermekkorában szerezte, amikor végtelen unalma miatt elszökött otthona
biztonságából, s a felelőtlen játék közben a fényre gurult labdája után
sietett. A labda elolvadt, és Minhyuk meggondolatlan tettét a testén levő hegek
azóta is őrzik. A sebhely a mellkasára, sőt a nyakára is átnyúlik.
–
Sajnálom – hajtom le bűnbánat itta homlokomat. – Csak tudni akartam, hogy
milyen érzés – pillantok a kezem vöröses pontjára. – Hogy élhettek egykor
napsütésben az emberek? Nekünk miért kell a sötétben felnőnünk? Miért nem
születtem száz évvel korábban? Nem igazság – sóhajtok fel, befejezve a gyerekes
bosszankodást.
–
Mert akkor nem találkoztunk volna – simít hajamra, egyszerű, mégis szívből jövő indokával csitítgatva. Korábban feldúlt arcára
ismét békesség telepszik. – Nézd csak – mutat a hátam mögé – kezdődik a napod
fénypontja.
Földünk
ura nyugovóra tér, rózsaszín és narancssárga takarót húzva hátára. A bárányfelhőkre
vetülve, az utolsó sugarak szín játéka csak álomban látott képet varázsol az
égre, ahogy az egészen halvány narancsból tűzvörös, majd bíborszín alakul.
Minhyuk kezét szorongatom, megbizonyosodva
arról, hogy ő is látja a természet csodáját, s nem csak az én szemem káprázik.
A legszebb festmények sem tudják visszaadni ezt a látványt. Mintha a Nap
szerelmesen próbálna csábítani, és gazdag pompájával kacérkodva, leplezi
végtelen erejét. Hogy lehet mindez álom, s egyidőben rémkép is? Gyönyörű, mégis rettentő látvány? Életünk és halálunk okozója is. Pár perc
színpompa, ami jelzi, az emberek rövid időre átvehetik a Földet. Halkan
sóhajtok fel. Hát ennyi volt.
A
halvány sugárfoszlányok eltűnésével az égbolt szaporán vált sötétebb
árnyalatba, majd alig pár perc múlva megszólalnak a kijárási tilalom végét
jelző szirénák. Kezdődik az éjszaka.
Sziasztok!
Hát őszintén szólva nem tudom, mivel jellemezhetném
ezt az írományomat. Ilyen „valami kezdete” feelinge van, aminek nincs
folytatása lol. Bár ki tudja, lehet egy nap megszáll az ihlet és full regényt
tolok a sztoriból. Egyébként érdekes volt elképzelni a történet világát, ahol
az emberek éjjel „élnek”, nappal pedig a házaikban raboskodnak, hiszen a
napfény megölné őket. Régebb szerettem a disztópikus regényeket, úgyhogy most
jól esett egy saját kis világot felépíteni, vagy legalábbis elkezdeni.
Köszi, hogy olvastátok!
