Overdose

Music Challenge: Queen - Bohemian Rhapsody

Sziasztok!

Őszintén szólva ez a dal igen nagy fejtörést okozott. Meg is ijedtem, amikor először olvastam, hogy erre a dalszövegre kell novellát írnom, de nem hátráltam meg. Próbáltam újragondolni, kicsit magamévá tenni a zene szövegét, de megtartani egyes pontokat, hogy felismerhető legyen a történet alapját nyújtó dal. Így született meg Mina és Momo tragédiába torkolló szerelmi története. Remélem tetszeni fog, és ezúttal sem okozok csalódást!

***

A raktár nyirkos betonpadlóján ülve, a sarokba lököm magam, nem törődve az üvegszilánkokkal, vagy a mindent beterítő mocsokkal. Nemsokára úgyis minden értelmét veszti. A táskám tartalmát a földre szóróm, hagyva, hogy a ruháim a sárban heverjenek. Undorodva nézek a szétgurult holmimra, de nincsen annyi erőm, hogy felálljak, és összeszedjem a már amúgy is ősrégi, kopott, elhasznált tárgyaimat. A kezemet is alig tudom a kanál fölé emelni, ha távolabb sodródott volna, abba a kínba biztosan beleszakadok.

Kiveszem a nadrágom zsebéből a kisméretű zacskót, és a tartalmának egy részét a kanálba öntöm. A fehér por úgy száll a levegőben, mint a friss hó. Micsoda gyönyörű látvány.

Hetedjére sikerül meggyújtanom az öngyújtót, korábban az izzadt hüvelykujjam folyton lecsúszott róla. Remegve tartom a tűz forrását a kanál alá, felmelegítve a benne levő, megnyugvást, örömöt, boldogságot nyújtó, és életben tartó szert. A fémre tapadt szenny összekeveredik az anyaggal, szürkés színt idézve elő, de nem törődöm vele, ha a vérem kibírja a heroint, egy kis mocsok sem fog ártani neki.

A számmal megtartva a kanál nyelét, a fecskendő után nyúlok. Az ujjaim közé szorítva a védő kupakot, szabadjára engedem a hosszú tűt. A metálon megcsillan a raktár tompa, sárgás fénye. Egy pillanatra lehunyom a szememet, és mélyet lélegzem. Állott levegő lengi körbe a termet. Sár, az eső elől menedéket kereső patkányok, és cigaretta füst szaga keveredik.

Felszívom az injekciós tűbe a folyadékká vált szert, és egyszerűen a földre teszem. A nadrágövemhez nyúlok, igyekezve kitépni a bőrt a helyéből, hogy végre rácsavarva a kezemre, elszoríthassam vele a vérkeringésemet. A kiduzzadó érbe szúrom a tűt, lassan engedve a szert a szervezetembe. Érzem ahogy az anyag átjárja az egész testemet, és bágyadt mosoly ül a megviselt, álmos arcomra.

Emlékszem, ahogy a tó partján szaladtunk, nem törődve a ruhánkat átitató esővel. Beleugrottunk a legnagyobb tócsákba, aztán átrohantunk a városon, gúnyt űzve minden nemkívánatos tekintetből. A piacon, a kirakatok útvesztőjében bujkálva, elloptunk egy nagy adag csirkehúst, majd egy virágüzlet lefödése alatt ettünk, mint két éhenkórász kislány, akik már egy hete nem láttak ennivalót. Felidézem a derűs mosolyt, ahogy beleharapott a jól átsült, fűszeres húsba, és azt a maszat nyomot a szája szélén. Mindig olyan ügyetlenül evett, hogy mire jól lakott, a fülét is összepiszkolta.

A hazavezető úton csupán az utcai lámpák elhaló fénye kísért minket, és a lágy szellő járta körbe a még mindig nedvtől csepegő ruházatunkat. Tudtam, hogy fél a sötétben ezért megfogtam a kezét. Olyan meleg volt az én jégcsappá fagyott tenyeremhez képest, hogy egyetlen másodperc alatt elkezdtem felolvadni.

– Mina – szorította meg a kezemet. – Meg fogsz fázni – váltott gyorsabb tempóra, utat törve az előttünk húzódó, sejtelmes feketeségben.

A csöppnyi lakásunkban felkapcsolta a két épen maradt fényforrást, és a fürdőbe szaladva, megengedte a forró vizet, hogy az égető kékség megtöltse a kádat. A tusfürdő miatt a citrus illat egészen a hálószobáig kúszott.

Amikor Momo belépett az ajtón, már csupán az alsóneműjét viselte. A fehér melltartó és a hozzá passzoló csipke alsó tökéletesen simultak a bársonyos bőrére. A vékony, mégis izmos testét érő halvány, sárgás fény csak még gyönyörűbbé, kívánatosabbá tette a lányt.

– Nem jössz? – kérdezte végigtekintve rajtam. Az arca meglepődést tükrözött, ahogy ráeszmélt arra, én még mindig ruhában vagyok. Közelebb lépett, és megragadva a rámtapadt pólóm alját, óvatosan csúsztatta le rólam az anyagot. – Erre nem lesz szükséged – puszilta meg a vállamat, ahogy engedte a földre hullani a ruhadarabot. Az ajka érintésétől kirázott a hideg. – És erre sem – gombolta ki a farmeremet, letolva azt. Ahogy kiléptem a földön heverő nadrágomból, Momo megfogta a kezemet, és a fürdőbe húzott.

A zöld szobanövények jól benőtték a helyet, az apró fürdő úgy nézett ki, mint két kis kertész ügyesen gondozott melegháza, és imádtuk. Óvatosan lépkedtünk, nehogy felborítsunk valamit a szűkös helyiségben. Segítettem eloldozni Momo melltartójának kapcsait. A háta olyan volt, mint egy kecses rajzvászon, ami csak a körmeimmel létrehozott absztrakt festményre várt.

A forró habtengerben ülve, egymással szemben csodáltuk a másik kipirult arcát. Boldogság lengte be a gőztől homályos szobát. Az eddig sajgó végtagjaim most teljesen kiolvadtak, és az egész testem átmelegedett. A lány vígan mesélő hangja madár ciripelésként szállt körbe az egész fürdőn, ugrálva minden egyes levelen, körbefordulva a csapokon, egyenesen a fülembe érve. Amikor nevetett, a szoba világosabbá vált.

Kebleit éppen hogy takarta a víz, és ahogy apadni kezdett a minket takaró hab, egyre nagyobb rálátást nyertem Momo csodás testére. Nem volt porcikája, amelyet ne ismertem volna, mégis mindig káprázattal tekintettem bőrének minden egyes milliméterére.

Valóság lenne?

Vagy csak egy élethű álomkép?

Nehézkesen nyitom fel a pilláimat, mintha minden egyes szálon ólom ülne. Felemelem a fejemet, hogy az égre nézhessek, de csupán a raktár rozsdás tetőszerkezete tekint vissza rám. Elvágták előlem a reményt. A saját testem rabjaként ülök ebben az isten háta mögötti helyiségben, egy csöppnyi boldogságért esedezve. Eladom a józan eszemet az ördögnek, hogy végre érezhessek valamit a szenvedésen kívül, de a kaszás csak nevetve nyújtja át az ajándékát, hiszen tudja, hogy a hatás csupán pár órát fog tartani. Nincs menekvés a valóságból.

Remegve emelem a kezemet a magasba. A száraz, sajgó bőrömet beszínezte a mocsok, a körmöm alatt fekete sáv húzódik. Rossz ránézni. Pisztolyt formálok az ujjaimból, majd a tarkómhoz emelem a fegyvert. Érzem az eszköz súlyát. A hideg acél kesztyűként simul a kezembe. A tenyerem égni kezd. Olyan halkan veszem a levegőt, mintha nem is léteznék. Az izzadtság végigfolyik a homlokomon, a pulcsimra cseppenve, sötét foltot hagyva maga után. Meghúzom a ravaszt.

Mi történne, ha tényleg meghalnék? Ha megölném a bennem élő démont, és újjászületnék, úgy élve az életemet, mintha a sötét időszak sosem létezett volna. Eltűnne a világ, nem létezne az univerzum, és semmivé válna minden, ami valaha fontos volt számomra. Őt mégsem tudnám elfelejteni. Hiába próbálnám kiűzni az emlékezetemből, Momo a legszebb álmaimban úgyis utat találna magának, hogy ismét visszatérjen hozzám. Sosem akarnék felébredni.

A kegyetlen világ még irgatlanabbá vált, mióta a lány nincsen mellettem. A nappalok végeláthatatlan szenvedésbe torkollnak, az éjszakák felemésztenek, cél nélkül tengődök, sokszor azt sem tudva, hogy hol kötök ki a nap végén, vagy hogy egyáltalán kivé váltam.

Sokszor azt kívánom, bárcsak meg sem születtem volna.

– Nem bírom ezt! – kiáltotta a lány. – Többet akarok, jobbat! Élni akarok! – csattogtatta a szekrény ajtaját, ahogy a ruháit pakolászta a táskába. Az sem érdekelte, ha összegyűrődnek, csak tuszkolta a holmiját, hogy minél több elférjen az útitáskában.

– Beszéljük meg, kérlek. Minden rendben lesz – próbáltam nyugtatni, de ahogy a vállához értem, azonnal megrándult, jelezve, hogy nem kér az érintésemből.

– Folyton ezt mondod, de semmi sem változik – húzta össze a cipzárt, a táskát egészen a bejárati ajtóig hajítva. – Három éve lakunk ebben a nyamvadt városban. Itt a hétvégi mise a legnagyobb esemény. Ez nem élet.

– Eleinte szeretted – jegyeztem meg csüggedten. Elballagtam az ágy mellett levő éjjeliszekrényig, majd kezembe véve a rajta díszelgő, bekeretezett képet, könny lepte el a szememet.

– Szerettem, de többre vágytam. Egy nagyobb városra, nyüzsgésre, új barátokra. Nem egy porfészekben megrohadni – szúr szíven a kíméletlen szavaival.

– Boldogak voltunk – néztem a képet, ami Momo születésnapján készült. Tortát sütöttem neki, amivel végül nevetve dobáltuk egymást. Még a mennyezet is habos volt aznap. – Most is boldogak lehetnénk.

– Én nem vagyok az – emelte meg a hangját.

– Kérlek, Momo – léptem közelebb hozzá, az ujjaimat az övéi közé csúsztatva. – Maradj – nyögtem ki a szót, a lány vállára döntve a homlokomat.

– Nem lehet – engedte el a kezemet, távolabb húzódva tőlem. – Mennem kell – ragadta meg a táskát, majd kitárva az ajtót, egyszerűen kisétált az életemből. 

Nem volt elég számára az egyszerű élet, én pedig féltem a nagyvárostól. Álmai voltak, nagyra törő vágyai, én pedig egy üres lélekként úsztam az élet hullámaival. Hátráltattam, visszahúztam, nem engedtem kibontakozni, és ez lett a vége...

Levegőért kapkodva nyomom mindkét kezemet a szívemre, mintha ezzel el tudnám állítani az emlékkép okozta fájdalmat. Nem bírom ezt a gyötrelmet. Felőröl a tudat, hogy azon a napon hagytam őt elmenni, abban reménykedve, hogy úgyis visszatér hozzám. Hittem abban, hogy a kisujjunk köré tekert vörös fonál öszeköt minket, és ez az anyag kiállja az idő próbáját, legyőzve minden nehézséget. Azzal győzködtem magam, hogy egymásnak vagyunk teremtve. A szál mégis elszakadt, és a lány szabadságért esedezve repült ki a szerelmünk fojtogató fészkéből. Túl önző voltam.

Ismét a kanálért nyúlok, beleöntve a zacskó minden tartalmát, az utolsó porszemig. Türelmetlenül várom az anyag oldódását, folyton az ajkamba harapva, hogy enyhítsem a rajtam ülő nyugtalanságot. Büszkén nézem az injekcióba felszívott kész terméket. Rengeteg van a fecskendőben, de talán pont ez kell nekem. Egy kis plusz löket, egy csepp valódi öröm.

A vénámba jutva, a heroin ellazít, magához ölel, kedvesen simogatja a hátamat, szorosan betakar egy puha, meleg pokróccal, és szerető puszit nyom a homlokomra. A szívdobogásom lelassul, és akkora mámor vesz hatalmába, hogy táncolni támad kedvem.

Úgy táncoltunk, az ágyon, hogy levertük az összes plüss állatot, és minden egyes párnát. A magasba ugrottunk, nem törődve azzal, hogy a rugók talán nem bírnak meg ennyi strapálást. Momo úgy szállt a levegőben, mint egy tündér. A hálóinge egészen a derekáig csúszott, így egy pillanatra kivillantak a formás combjai.

Odakint hullott a hó, de abban az apró lakásban mindig meleg volt. Szerettem az ilyen éjszakákat, amikor elfelejtve a világot, csak egymásnak éltünk. Úgy viselkedtünk mint két őrült, mégis teljesen megértettük egymást.

– Táncos akarok lenni – pördült a levegőben a lány.

– Az csodás lenne – nyújtottam a kezemet az irányába. A matracra borultam, magam után húzva őt is. – Én lennék az első számú rajongód.

– Most nem vagy az? – kérdezte felém fordulva, megjátszott sértődöttséggel a hangjában.

– A rajongód vagyok, mióta megismertelek – értem az arcához. Közelebb hajolva, lágy csókot hintettem Momo puha ajkára. Úgy passzoltunk egymáshoz, mint a tej és a sütemény. Elengedhetetlen kiegészítői voltunk egymásnak.

– Szeretném, ha mindig mellettem maradnál – mondta, elválva tőlem. A derekamra ült, és játékosan mosolygott rám. A haja rendezetlenül omlott a vállára, és az arcán halvány pír jelent meg.

– Ezt megígérem – fordítottam magam alá, a feje fölött lefogva mindkét kezét, hogy ne tudjon szabadulni. Fiatalok voltunk, felelőtlenek, és őrülten szerelmesek.

Ahogy lekerültek a ruhadarabok, és megpillantottam Momo csupasz testét, átjárt a féktelen vágy. Az éjjeliszekrényen ülő lámpa halvány fénye megtört a lány vonzó domborulatain. Résnyire nyitott ajkán kapkodta a levegőt, ingerlő tekintetével csak engem figyelt, szó nélkül invitálva közelebb magához. Simogató keze bejárta testem minden pontját, és nem sajnáltam viszonozni a kényeztetését. A sóhajaink, és halk nyögéseink áradata szonátává alakulva, beitta magát a szoba falába. Izzadtság áztatta testünk egymáshoz tapadt, és abban a régimódi szoba, fülledt levegőjében, egymást ölelve éltük át az öröm legnagyobb hullámait.  

A halk pihegését hallgattam. Szerettem megvárni, amíg elaludt, és csak utána szenderülni álomba. A füle mögé tűrtem az arcába lógó hajtincset, majd megsimogattam a válla selymes bőrét. Momo gyönyörű látványa annyira elkápráztatott, hogy egy pillanatra sem akartam lehunyni a szememet, nehogy eltűnjön előlem. A vörös ajkát, a hosszú szempilláit, a pisze orrát csakis magamnak akartam.

Nem alhatok el, mégis olyan fáradtnak érzem magam. Hideg van, remegnek a végtagjaim. Összehúzódom a földön, magamra terítve a kabátomat, de semmit sem ér. Az egész lényem didereg. A fény kezd elszürkülni, mintha áramszünet lenne, és a kinti eső hangja is teljesen eltompul.

Már semmi sem számít igazán. Nincs értelme az életemnek, sőt, sosem volt. Nincsenek céljaim, álmaim, vágyaim, nélküle senki vagyok, jelentéktelen teremtés, aki csak arra született, hogy átadja a szívét a válsztottjának. De így, hogy ő már nincsen, valójában én sem létezem.

Végigfut a gerincemen a borzongás. A testem folyton sajog. Egyszerűen kirepül belőlem az erő. Lehunyom a szememet, és magamban elköszönök mindenkitől, akivel valaha találkoztam. Búcsút veszek az árusoktól a piacon, majd a halász bácsiktól, és a virágüzletben dolgozó néniktől, sőt a házunk környékén ólálkodó macskától is. Csak egyetlen személytől nem tudok elválni.

Utoljára tekintek fel. Sérti a szememet a fény, mintha ezáltal is bűnhődnék, de megerőltetem magam, és a távolban egy női sziluettet pillantok meg. Nincsen erőm felállni, és hiába kínozom magam még szólalni sem tudok. Magamban ismételgetem a lány nevét, abban reménykedve, hogy még mindig megérti a pillantásom néma sugallatát. Csak bámulom az elmosott körvonalat, és hagyom, hogy a rámnehezedő fáradtság a szárnyai alá véve, magával ragadjon.

Így a végére érve, feltennék nektek néhány kérdést. Egyrészt tudom, hogy milyen nehéz megfogalmazni egy kommentet, főleg ha annak tartalmaznia kell valamilyen kritikát is, másrészt érdekel a ti véleményetek is, hogy hogyan gondolnátok tovább a történetet.

•Mit gondoltok, kinek a sziluettjét látta Mina?

•Valós személy volt, vagy csak a képzelete játszadozott vele?

•A novella végén Mina „elalszik”. Szerintetek ez mit takar, itt ér véget a történet, vagy tartogat még az élet számára egyet s mást?