Napnyugta

Music challenge: Oneus – Twilight

szereplők: Monsta x - Minhyuk, OC
műfaj: na ez jó kérdés... slice of life(?) sci-fi hatással

***

A Földet egykor a Nap melege tartotta életben, termést áldva a mezőkre, és erőt adva minden egyes élőlénynek. Négy évszak váltakozásának megállíthatatlan körforgása tette különlegessé az életet, nyáron kellemes napsütés simogatta az emberek bőrét, télen végtelen hólepedő takarta a vidéki tájakat. A vadon állatai szabadon száguldhattak, hatalmas erdők mélyén, vagy dzsungelek párás világában találva ottonra. Ilyen, és ehhez hasonló történetekkel ringatott álomba nagyapa gyerekkoromban.

   A világunk a régmúlt egyensúlyát hátrahagyva, teljesen megváltozott, s a papa által is csak hallott mesék mára már lehetetlen históriává váltak. Az oly’ kedves, gyengéd Nap megelégelte az emberek hiúságát, s felfújva magát, megmutatta ki a rendszerünk uralkodója, minden szerzetet kivétel nélkül az árnyak rejtekébe száműzve. A nappalok és éjszakák egyensúlya felborult. Az ostoba személyeket, kik azt gondolták, szembe szállhatnak csillagunk erejével, könyörtelenül égette porrá, megtanítva az emberiséget a csöndes, egyszerű életmódra. Ám az ember sosem lett tökéletesre teremtve, és kihasználva a helyzetben rejlő kapaszkodókat, egyesek hasznot húztak a világ ingatag sorsából is, mindeközben zsebüket egyre vastagabbra tömve. A társadalmi szintek közötti szakadék akkorára nőtt, hogy a mélyben levők képtelenek a magasba tekintve akár egyetlen pillantást is vetni a felsőbbrendűekre. Míg a tehetősek biztonságos váraikban élvezik fényűző életük minden pillanatát, a rászorulók régi, romos házaikban reménykednek abban, hogy a Nap ereje nem törli el őket örökre a Föld színéről.

   Pontban nyolckor szólal meg a papa által ajándékozott, kopott sárga ébresztőórám, a szűkös lakásunk minden centijét beharangozva. Nagypapa megemeli a szemöldökét, majd a szürke fal irányába fordulva, ismét álomra hajtja fejét. Csupán néhány égbe meredő ősz hajszála jelzi, hogy ott fekszik a szemközti ágyban, a paplan olyan laposan terül el sovány testén mintha valami szellem simulna alatta.

    Csendesen húzom lábamra a cipőmet, lepkeként átlebbenve a szoba szűkös két és fél méterén. Kezemmel a legfelső polcon kutatva igyekszem megtalálni lakásunk egyetlen kulcsát, majd rálelve, hangtalanul kapom el a lebillenő vizeskancsót, s mielőtt ismét felébreszteném szendergéséből nagypapámat, a hűtőhöz tipegek. Kis tejet, és tegnapról megmaradt kiflit rejtek homokszínű saját kezűleg varrt táskámba, majd a bejárati ajtóhoz sietek. Még nem szóltak a jelző szirénák, ha valaki kiteszi a lábát a tiltott időpontokban, azt gondolkodás nélkül ítéli el a törvény, de jól tudom, hogy a környékünkön ebben az órában már nem járőröznek a rendfenntartó tisztek, s a Nap is a lakótömb ellenkező oldalát süti, így biztonságban vagyok.

    Halkan lépek ki az ajtón, majd a rutin ellenőrzés után, megbizonyosodva az egyedüllétemről, elindulok a hosszú, poros folyosón. Meleg szellő jelzi a nyár vészes közeledtét, amikor az éjszakák rövidre feszülnek, értékes óráktól fosztva meg mindnyájunkat. Ha nem jöhetünk ki, dolgozni sem lehet, és ha nem dolgozunk, még ennivalóra sem lesz pénzünk. Ráadásul az égető sugarak miatt nyáron a termés is apad, a hús luxusát mindössze hétvégente élvezhetjük. Az állam által szolgáltatott segély csomag egy óvodás gyermeknek sem lenne elég. A nehéz időkben csupán  a remény éltet, s a fekete piacon eladott, gazdag környékekről származó holmi.

    A folyosó végére érve, a legutolsó, mocsárzöldre színezett ajtó előtt állok meg. Hármat kopogok a fémen, majd ruházatomat igazgatva húzódok hátrébb. Mosolygós arcú fiú bújik elő a lakás sötétjéből. Fehér, sápadt bőrén ajkának vörös színe már-már virít, ahogy szélesre húzza száját.

– Minhyuk! – ugrok a nyakába, amint közelebb lép. Arcát nyakhajlatomba temeti, és vézna kezével szorosan átölel.

– Hogy aludtál? – kérdezi érdeklődve, törődő tekintetét arcom minden szegletén átvezetve. Szinte minden nap látjuk egymást, ő mégis némán akar meggyőződni arról, hogy jól vagyok. A legapróbb hajtincsem görbülésére is képes felfigyelni.

– Csak a szokásos, kezdem megszokni azt a matracból kiálló rugót – rántok vállat, majd utat mutatva a fiúnak indulok el a lépcsőn.

– Holnap mindenképp megcsinálom.

– Hiába, ez már legalább a tizedik alkalom, hogy kiugrik a helyéből – válaszolok csüggedten. – Új matrac kellene. Télen gyűjtök rá pénzt.

– Talán nekem van annyim – veti fel az ötletet, de azonnal ellenzem.

– Ezt meg sem hallottam – engedem el a korábbi eszméjét, tudva, hogy ő is az enyémhez hasonló, nélkülöző életmódot él. Nem szabadna másra gondolnia, csak a két húgára és önmagára, hiszen szülők nélkül, kénytelen egyedül nevelni testvéreit. Mégis olyan nagylelkű, hogy ha képes lenne a semmiből ennivalót varázsolni, azt is elajándékozná. Mindig is sokra tartottam ezt a tulajdonságát. Egy pillanatra megállok a legfelső lépcsőfokon, majd szembe fordulva a fiúval, a vállára helyezem a kezemet. Kiskutya tekintetét fürkészve, elveszek a mélybarna szempárban. – Ne aggódj – igazítom meg a homlokába hulló, halványan vöröses tincseit. – Jól alszom a régi matracon, és ha lesz lehetőségem, feltétlenül beszerzek egy újat. Most viszont fontosabb, hogy a nyári válságra tegyünk félre.

   Minhyuk szemei apróra szűkülnek, amint ismét megjelenik arcán a kedves mosolya.

– Nem kell magyarázkodnod, ismerlek Sohee – forgatja gúnyosan a szemeit. – Tudom, hogy aggódsz a nyár miatt, és a papád is beteg. Valóban kemény évszak előtt állunk, az egész város tart tőle, ahogy én magam is. De együtt erősebbek vagyunk, és ne feledd, hogy én mindig melletted vagyok. Ez eddig is így volt, ezután is így marad – ér a derekamhoz, a tömbház tetőtéri kijárati ajtaja felé fordítva ernyedt testemet. – Még akkor is, ha belerángatsz minden őrültségbe.

– Hiszen te is szereted nézni a naplementét – vágok vissza az utolsó megjegyzésére, s még mielőtt meggondolhatná magát, kinyitom az ajtót. 

    A tetőre védelem indoka miatt húzott, magas betonfal árnyékában merészkedünk ki, egészen a biztonságos rejtekhely szélére húzódva. Az ég teljes kék pompájában húzódik fölöttünk, melyet sokak életük során talán egyszer sem szemlélhetnek meg az állam szigorításai miatt. A veszély nem elég elnyomás a kíváncsiskodóknak, a terror sokkal inkább. De bárhogy is mérlegelek, nem értem, hogy lehet megfosztani az embereket ettől a csodás látványtól.

   Előhalászom az otthon talált kevés ennivalót, majd gondosan elosztva a kiflit, egyik felét Minhyuk kezébe nyomom, ügyelve arra, hogy a fiú mindenképp a nagyobb adagot kapja. Az emberek errefelé jelentősen vékonyak, nem jutunk elegendő tápanyaghoz, viszont Minhyuk határozottan soványabb az átlagnál. Az alkarját még az apró tenyeremmel is könnyedén átérem, és az utóbbi években az arca is vészesen beesett. Mióta a szörnyű gyári balesetben mindkét szülőjét elvesztette, kénytelen volt pillanatok alatt felnőni, s gondját viselni fiatal testvéreinek. Bár nem vallja be, jól tudom, hogy saját étel porcióját is a lányoknak adja, még akkor is, ha napok óta nem evett rendesen. Próbál büszke és erős férfinek mutatkozni előttem, mosolya mögé rejtve nehézségeit, én pedig engedem hogy folytassa színészi játékát, miközben észrevétlenül igyekszem támogatni őt, a lehető legtöbb módon.

    Úgy rágja a száraz kiflit, mintha édes lekvárt, vagy csak a könyvekből ismert tortát falatozna, és akkorákat nyel, hogy félek, az elemózsia megakad a torkán. A szájához emelem a tejes üveget, hogy leöblítse a szikkadt bucit, és ujjammal itatom fel az ajka sarkán kicsorduló, halvány bőrén átszántó cseppet. Tekintetébe visszatér a csillogás, amint csekély energiához jut, s arcába is némi szín költözik.

    Valaha arról álmodtam, hogy feleségül megyek Minhyukhoz, s feltornázva magunkat a társadalom lépcsőfokain, boldog, gondmentes életet fogunk élni. Most csak nevetni tudok a gyermeki ábrándon, és kínomban könnycseppet ejtek, ha arra gondolok, hogy talán a következő telet sem éljük meg. A nagyravágyást már rég magam mögött hagytam, és elfogadva helyzetünket, megtanultam a mának élni, azt értékelve, amink éppen van. Talán a következő életünkben tehetős családba születünk, vagy egy olyan világba, ahol a rendszer elnyomás helyett, felemeli nincstelen lakóit. Ahol nem néznek le hovatartozásunk miatt, ahol nyomorultak helyett emberként viselkednek velünk, ahol mi is ugyanazokkal a jogokkal élhetünk, mint bárki más. Ahol a küzdelemért jutalom jár, nem földbe tiprás. Ahol sötétség helyett fényben élhetünk.

    Oly’ távoli, mégis fenyegető a mennybolt csillaga, s valamiért az utolsó sugaraival magához hívogat. Megemelem a kezemet, majd kézfejemet egy pillanatra kinyújtom, átlépve az árnyék vonalát. Azonnal perzselni kezd.

– Megőrültél? – rántja vissza karomat Minhyuk. – Megégsz! – fonja ujjai közé kézfejemet, orvosi tekintettel vizsgálva a megsérült részt. – A bőröd azonnal pirulni kezdett. Istenem ezt máris be kell kenni.

– Csak egy apró rész. Nem is fáj – húzom vissza a végtagomat.

– Most még apró, de ha nem vigyázol… Sohee, még mindig nem tanultál az én hibámból? – húzza fel pulóverének lenge ujját, szemléltetve testének egyetlen rendellenességét. Sovány karját erőteljesen megégett, eltorzult bőr fedi. Gyermekkorában szerezte, amikor végtelen unalma miatt elszökött otthona biztonságából, s a felelőtlen játék közben a fényre gurult labdája után sietett. A labda elolvadt, és Minhyuk meggondolatlan tettét a testén levő hegek azóta is őrzik. A sebhely a mellkasára, sőt a nyakára is átnyúlik.

– Sajnálom – hajtom le bűnbánat itta homlokomat. – Csak tudni akartam, hogy milyen érzés – pillantok a kezem vöröses pontjára. – Hogy élhettek egykor napsütésben az emberek? Nekünk miért kell a sötétben felnőnünk? Miért nem születtem száz évvel korábban? Nem igazság – sóhajtok fel, befejezve a gyerekes bosszankodást.

– Mert akkor nem találkoztunk volna – simít hajamra, egyszerű, mégis szívből jövő indokával csitítgatva. Korábban feldúlt arcára ismét békesség telepszik. – Nézd csak – mutat a hátam mögé – kezdődik a napod fénypontja.

Földünk ura nyugovóra tér, rózsaszín és narancssárga takarót húzva hátára. A bárányfelhőkre vetülve, az utolsó sugarak szín játéka csak álomban látott képet varázsol az égre, ahogy az egészen halvány narancsból tűzvörös, majd bíborszín alakul.

   Minhyuk kezét szorongatom, megbizonyosodva arról, hogy ő is látja a természet csodáját, s nem csak az én szemem káprázik. A legszebb festmények sem tudják visszaadni ezt a látványt. Mintha a Nap szerelmesen próbálna csábítani, és gazdag pompájával kacérkodva, leplezi végtelen erejét. Hogy lehet mindez álom, s egyidőben rémkép is? Gyönyörű, mégis rettentő látvány? Életünk és halálunk okozója is. Pár perc színpompa, ami jelzi, az emberek rövid időre átvehetik a Földet. Halkan sóhajtok fel. Hát ennyi volt.

    A halvány sugárfoszlányok eltűnésével az égbolt szaporán vált sötétebb árnyalatba, majd alig pár perc múlva megszólalnak a kijárási tilalom végét jelző szirénák. Kezdődik az éjszaka.

Sziasztok!

Hát őszintén szólva nem tudom, mivel jellemezhetném ezt az írományomat. Ilyen „valami kezdete” feelinge van, aminek nincs folytatása lol. Bár ki tudja, lehet egy nap megszáll az ihlet és full regényt tolok a sztoriból. Egyébként érdekes volt elképzelni a történet világát, ahol az emberek éjjel „élnek”, nappal pedig a házaikban raboskodnak, hiszen a napfény megölné őket. Régebb szerettem a disztópikus regényeket, úgyhogy most jól esett egy saját kis világot felépíteni, vagy legalábbis elkezdeni.

Köszi, hogy olvastátok!