Álmodozók

Music challenge: Machine Gun Kelly, YUNBGLUD – I Think I’m OKAY

Sziasztok!

Késve is posztolok, és idő közben teljesen eltértem az alaptól, ezért már a zene sem igazán kapcsolódik a történethez, szóval nem vagyok büszke erre az írásomra, de nem lehet minden tökéletes…

Remélem, hogy ezek ellenére találtok benne valami élvezhetőt!

Cím: Álmodozók

Műfaj: dráma

Szereplők: OC, Choi San (ATEEZ)

***

A szél fújta, erős hóesés elől menekülve, egy hatalmas betonépület elhagyatott földszintjén találunk menedéket. Az életünk börtönét jelentő árvaházból ellopott régi, áporodott plédbe burkolózva próbálunk némileg felmelegedni, nem törődve azzal, hogy a sárgás anyag, mely egykor hófehér volt, teljesen összepiszkolódik a por és sár lepte földön. Egészen közel húzódunk egymáshoz, hogy a testünk melege megvédjen a zord időben, s hogy a takaró mindkettőnket befedjen, San mégis gondoskodik arról, hogy alaposan bebugyoláljon, így számára csak az anyag széle marad. Hiába teszem szóvá, úgy tesz, mintha meg sem hallaná. Mindig ilyen gondoskodó volt.

A kopottas, helyenként szakadt táskája mélyéről sikerül kihalásznia egy már kissé ráncos almát, amit a vékony, piszkoszöld kabátján igyekszik fényesre súrolni. A barna haja rég le nem vágott tincsei az ében szemébe hullanak, eltakarva a különösen ívelt, rókaszerű tekintetét. Az arckifejezése komoly, úgy koncentrál a műveletre, mintha az élete múlna rajta. Könnyedén töri kettőbe a vacsorának szánt almát, és rövid pillantás után a kezembe nyomja a nagyobbik felet.

– A többi jól jön majd később – mondja, és megvárja, amíg beleharapok a gyümölcsbe, mielőtt ő maga is megkóstolná. – Kevés pénzünk maradt. Drágák voltak a vonatjegyek.

– Munkát kell keresnünk – állapítom meg, San pillantásában keresve helyeslést.

– Valahogy pénzt kell szereznünk, ez tény – bólint, megigazítva a takaró rám eső felét, egészen a nyakamig húzva. A vékony, csontos keze törődően ügyködik, mint a gyermekére vigyázó édesapa, pedig csupán két év van közöttünk. – De előbb be kell érnünk a városba.

– Mennyi van hátra?

– Tíz kilométer, talán kevesebb – harap nagyot az almából. Keserves éhséggel küszködve nyeli a falatokat, tisztán látom rajta, hogy ez a csekély ennivaló messze nem elég neki. Ő cipelte a csomagokat, és a fáradt perceimben még engem is maga után vonszolt, emberfeletti erővel szorítva a tenyeremet. Többet kellene ennie, táplálnia a szervezetét, különben beteg lesz. A városban minden meg fog változni.

– Holnap már végre Szöulban leszünk – jelentem ki, letörölhetetlen vigyorral az arcomon. A vidámság átragad Sanra is, a szeme mellett megjelennek a mosolyával járó aranyos ráncok. – Alig várom, hogy színész lehessek. A legmenőbb drámákban fogok szerepelni, és egy rakás pénzünk lesz. Annyi, hogy nem fogjuk tudni, mit kezdjünk vele.

– Majd nyitunk egy kávézót, ahol a város legjobb kávéját fogjuk árulni – folytatja a gyermekes álmodozást, reményteli hanggal mesélve a féltve őrzött vágyait.

– És lesznek benne kiskutyák – szakítom meg a gondolatmenetét a hirtelen jött ötletemmel.

– Bármi, amit csak szeretnél – simogatja meg kedvesen a fejemet, önszántából összeborzolva az amúgy is kócos hajamat. Elfelejtettem fésűt pakolni, és rengeteg más dolog is kimaradt a csomagunkból. Szöulban mindenfélét be kell szereznünk. – Az a legfontosabb, hogy bármi történjen, együtt kell maradnunk. Együtt erősebbek vagyunk – emeli meg kifejezően szemöldökét. Most az ő kémlelő szempárja keresi kitartóan a megerősítést.

– Nem hagylak magadra, San – válaszolok eltökélten, közelebb bújva a testvéremként szeretett fiúhoz. – Nekem csak te vagy.

– Ketten a világ ellen – mondja halkan, a szavakat füstöt öltő leheletbe burkolva a levegőbe engedve. Úgy iszom magamba a gondolatait, mint a legédesebb nektárt. Hiszen az eltökélt szavai mögött valós célok rejtőznek, amit kitűz maga elé, azt vérré vált izzadtság árán is eléri.

Bízom benne, a meglátásaiban, a terveiben. Azon az estén is félelem nélkül követtem a bizonytalanságba, amikor nyom nélkül elhagytuk az otthonunknak csúfolt menhelyet. A vér helyett minket egészen más köt össze, valami szorosabb, ami nélkül talán csak cél nélkül süllyednénk el a világ örvényeiben. A hamuból összekapart álmaink szőnek elszakíthatatlan kapcsot közénk, a semmiből formálva gyémántot.

***

Lángoló vörös rúzst kenve a kissé kiszáradt ajkamra készülök az éjszakára. Sosem tudom, hogy mire számíthatok, minden este őriz magában némi különlegességet, valamiféle rejtélyt, ami részben izgalmas, de valójában rettentően ijesztő.

A lányok már odakint várnak rám, kezükben, sorban egy-egy parázsló cigarettát tartva. Hűvös van, de a vastag kabátról szőtt álmaimról már rég lemondtam, túl sokat takarna belőlem. Belebújok a szűkös, helyenként szakadt bundámba, majd eltekintve a sarkamat sértő lábbelitől, kitipegek az utcára, a többiekhez.

– Csini ez a ruci – vigyorog rám az egyik lány. A vörös haja feltűnően virít az estében. – Honnan vetted? – nyitja szét a bundámat, alaposan szemre véve a rajtam levő sötét, testhez tapadó, nevetségesen olcsó ruhát.

– A sarki turkálóban. Hétfőn hoztak árut – próbálok rágyújtani, a kezem azonban túlságosan remeg a hidegben.

– Ezzel tuti sikered lesz – kacsint rám. – Csak feljebb kell tűrni – igazít a ruha alján, rövidebbre alakítva az amúgy is keveset takaró anyagot.

Sosem képzeltem így a sikert. Arról álmodtam, hogy egyszer színésznő válik belőlem, és végre kényelmesen élhetem az életemet. Azt hittem a nagyváros nyitott ajtókkal vár rám, számtalan lehetőséggel kecsegtetve. Hogy a sok nehézség után, elérve a vágyaimat, filmbe illő kanyart vesz a sorsom. Elhittem, hogy a koldus csemetéből valaha hercegnő válhat. A lakatok útvesztőjébe kerülve azonban, a magamfajta lányoknak csupán egy-két ajtóhoz adatik meg a kulcs. Közel sem azokhoz, amelyekről egy kislány álmodik. 

***

A lakótelepre érve az utolsó néhány métert már mezítláb teszem meg, a magassarkúmat a vállam fölött átdobva cipelve. Apró lábaimmal a friss hóban lépkedve kissé magamhoz térek a magába szippantó éjszaka bódításából. Ez az első hó idén. A szökés óta a hatodik.

A vállammal nekidőlve sikerül kinyitni a lakókocsi befagyott ajtaját. A leharcolt cipőmet a sarokba hajítom, amit a meggyötört bundám követ, és azonnal magamra öltöm a vastagon bélelt férfi kabátot. Hiába szaglászom, a gazdájának kellemes illata már rég eltűnt belőle, én mégis reménykedem.

A hűtőt nyitogatva, hamar elengedem a reményt, miszerint ha elégszer csapom be az ajtót, megjelenik valami ehető is benne. Csupán néhány dobozos sör, és egy romlásnak indult sajt éktelenkedik a rozsdának indult polcokon. A gyomrom hangosan korogva jelezi, hogy mégiscsak szükségem lenne ennivalóra a túléléshez, de hiába a szervezetem könyörgő hangja, nincs elegendő erőm ahhoz, hogy elvonszoljam magam a legközelebbi kisboltig. Reményveszetten vetem magam a jármű végében húzódó ágyba, a takarótenger mélyébe rejtőzve. A paplan alatt számolom az éjszakai keresetemet, nagy odafigyeléssel átnyálazva minden egyes bankjegyet. Ráeszmélve az összeg elkeserítően kicsi mivoltára, a cseppnyi életkedvem is elhagyja a roncsként funkcionáló lényemet. Sem a vörös rúzs, sem a kirívó öltözet nem képes felnőttes kinézetet varázsolni számomra, és hiába vagyok nagykorú, a kislányos külső hátrány az éjszakai pillangók hálóként magába szövő szakmájában.

Csüggedten döntöm a fejem a párnarengeteg közé, visszatérve az idők során megtanult bölcsességhez: amíg alszom, nem kell foglalkoznom semmi mással. Mégsem tudom álomra hajtani a fejem. Amint lehunyom a pilláimat, a lakókocsi ajtajának csapódása ver fel a nyugalomból. Kihámoznám magam a barlangom mélyéről, de nincs rá szükség, a fiú pillanatok alatt mellém fúrja magát, arcát a mellkasomnak döntve. Jéghideg érintéssel ölel körbe, vézna karjával teljesen magához szorítva. Nem szólal meg, csupán egy halk sóhajjal üdvözöl. Ha valaha haragudtam rá, már csak végeláthatatlan örömöt érzek, hogy újra láthatom.

– Jól vagy? – kérdezem a szőkére festett hajába túrva. Az arca beesett, a szeme alatt éjsötét karikák húzódnak, és ahogy végig simítok a hátán, zongorabillentyűként érzem minden egyes bordáját. A sovány testalkatából is rengeteget fogyott. Az sem lepne meg, ha könnyebb lenne nálam.  

– Minden rendben – suttogja. A néma hangja kissé rekedtes, mintha betegség gyötörné a harmatgyenge énjét. – Csak fáradt vagyok – simul hozzám szorosabban. A lábával csimpánzként akaszkodik a végtagjaimba, a tenyerével a hátamat markolja. Olyan, mint egy háborúból érkezett, viharvert kiscica.

– Három hétre tűntél el – bukik ki belőlem az engem rágó méreg.

– Sajnálom – válaszol halkan, a szemét mindvégig zárva tartva. Rettentően fáradt lehet.

– Hol voltál? Aggódtam miattad!

– Itt-ott – ránt vállat. – Kuncsaftoknál.

Velem ellentétben, San nem csak a női, de feminin külseje miatt a férfi kliensek figyelmét is felkelti, ezért számára ez a vétkes foglalkozás az ügyfelek szempontjából nem okoz nehézséget. Egészen előkelő, gazdag férfiak puccos hálószobájában is megfordult már, sőt többet is ajánlottak számára, mint egy egyéjszakás kaland.

– Sajnálom, hogy veszekedtünk – rendezgetem a tincseit, kisimítva a homlokába hulló hosszú, szőke szálakat. Bőrének bársonyát még az évek megpróbáltatása ellenére is kincskét őrzi. Valóban olyan, mintha egy selymes kisállatot simogatnék, aki a rémülettől menekülve bújik hozzám.

– Nekem kell bocsánatot kérnem, hogy elloptam a félretett pénzt – nyitja fel hosszú, koromfekete pilláit, egyenesen a szemembe nézve. Éjszínű, misztikus tekintete még ebben a megviselt állapotában is pillanatok alatt kényszerít nyugalmat a feldúlt valómba. – Visszaszereztem. Sőt, többet is.

– Ne tűnj el többször, rendben? Nem számít a pénz, csak ne szívódj fel – vizsgálom a vonásait, változást keresve rajta. Karcolást, sebet, bőrhibát, olyan apróságot, amit nem ismerek. San arca azonban semmiben nem tér el, ugyanazt a gyermeki bájt őrzi, a magasztos kisugárzást, mintha valóban hercegnek született volna.

– Már minden rendben van – erőltet mosolyt az arcára. Az orcáján megjelennek az apró mélyedések, amelyek végtelenül aranyossá teszik a küllemét. Sosem értettem, hogy képes magában hordozni ezt a kettősséget: az egyik pillanatban egy vonzó, csábító férfi, akinek lángot szór a szempárja, a következőben pedig egy édes kis óvodás, fülig érő a szájjal.

– Vigyázz magadra, jó? – kérlelem aggódó tónussal. Kétségbeesett édesanyaként tekintek az idősebb fiúra, tudva azt, hogy már nem szólhatok bele az életének minden részletébe. – Ne vegyél több szert.

– Le fogok szokni – tolja magát feljebb, hogy egy szintbe kerülhessünk. – Megígérem. – És én naivan hiszek neki, még most is, mindazok után, amin átmentünk. Ugyanúgy szippantom be a lágy hangjával átszőtt, kecsegtető szavait, mint évekkel ezelőtt. Ha nem tenném, teljesen elveszne belőlem a remény.

– Kibéreljük azt a kis helyet, megnyitjuk a kávézót, és végre itt hagyhatjuk ezt a környéket – vezetem végig ujjaimat az álla vonalán, odafigyelve a bőrének minden selymesen puha milliméterére. – A város legfinomabb kávéját fogjuk felszolgálni, és sütök süteményeket is, amiket a törzsvendégek kapnak ajándékba. Te leszel a világ leghelyesebb baristája, és minden egyes vendéget el fogsz varázsolni. A vállalkozás annyira sikeres lesz, hogy később megnyitjuk a második, harmadik, negyedik, sőt ötödik kávézót is – mosolygok a fiúra, miközben a nevetségesen ostoba elképzelésemet mesélem könnyelmű ábrándozással. Egy pillanatra visszarepülök a múltba, arra a hóviharos éjszakára, amikor a hidegtől remegve meséltük egymásnak a vágyainkat. Semmitudó gyerekekként vetettük magunkat a nagyvilágba, és az élet vihara kegyetlenül gázolt át rajtunk.

– Pontosan így lesz – biccent aprót. Hosszú ujjaival a derekamra markol, és kissé közelebb hajol hozzám, annyira, hogy az orra elérje az enyémet. Érzem, ahogy perzselő lehelete bizsergésre készteti a bőrömet. – Gondoskodni fogok rólad – súgja a szavakat a számra. Az ajka puha, és édes, mint a vattacukor. Azonnal elkábulok tőle. – Minden álmunk valóra válik.

Talán megváltoztunk, nem vagyunk gyerekek, már tudjuk, miből áll az élet. Egy dolog mégis a régi maradt. A lelkünk mélyén mindketten tudjuk, hogy bármi álljon az utunkba, bárhová sodorjon a sors, igazán csak egymásra számíthatunk. Senki sem képes összeszedni a lelkünk szilánkokra hullott darabjait, nincs ember, aki megértené a seb borította énünk agóniáját. Egymásban lelünk menedékre, megnyugvásra. Hiszen együtt indultunk el, együtt váltunk álmodozókká.