Tökély

Music challenge: Madonna - Masterpiece

A színpad mögött húzódó keskeny folyosó hosszát végtelennek tűnő lépések sorával próbálom számolni. A dübörgő zene az egész arénát táncra kényszeríti, még a falba vésett, legapróbb szegek is ritmusra rezegnek, s amikor a hatalmas tömeg egy emberként üvölt fel, úgy érzem, a monumentális szerkezetű épületet csupán hajszál választja el a széteséstől.

   MAMA – az év legnagyobb eseménye, ahol minden előadó utolsó erejét is kipréselve igyekszik utánozhatatlan előadást nyújtani rajongóinak. Már-már vérfürdőnek is lehetne nevezni, hiszen a fellépők azon versengenek, hogy ki képes a legjobban átlépni emberi határait, anélkül, hogy az est végén összeroppanva kórházba kerülne. A színfalak mögötti termek sokkal inkább hasonlítanak első segély szobákra, mint öltözőkre, s csak Isten tudja sokan miféle szerekkel tömik magukat, hogy mire félholt testük színpadra kerül, olyan produkciót nyújtsanak, ami képes mindenkit elkápráztatni.

– Még tíz perc – mondja a mellettem sétáló alak, majd megérintve a fülhallgatóját, motyog valamit.

   Testemet elfogja az izgalom, s szívem üteme megemelkedik, ám nem a fellépés gondolata az, ami befolyással van rám. Az előttem álló, flitterrel és ékkövekkel díszített lány képe bolondít meg annyira, hogy képtelen vagyok uralkodni életető szervem egyre gyorsabb, egyre vadabb dobogásán.

– Gyönyörű vagy, Hyuna – hajolok a lány füléhez, szavaimat halkan súgva, nehogy egy kelletlen lélek meghallja a tiltott gondolatokat. Parfümének édes illata kígyóként tekeredik körbe rajtam, egészen közel rántva a lány vékony, mégis elképesztően formás testéhez. Kezem gondolkodás nélkül emelkedik, majd ráparancsolva izmaimra, megfeszül. Megérinteném, sőt ha lehetne karomban tartanám, de határt kell szabnom önző vágyaimnak.

– Tudod, hogy nem szeretem, ha bókolsz – húzódik hátrébb, hangsúlyosra sminkelt, csillogó szempárját egyenesen tekintetembe vezetve. Hát persze hogy tudom, hiszen ezerszer elmondta, mégis úgy érzem, bűn lenne szó nélkül hagyni a lány csodás megjelenését. Ha engedné, egész versesköteteket töltenék meg róla írt ódáimmal, de még egy kósza gondolatomat sem foglalhatom dalba. Próbálkoztam már vele, de hiába burkoltam ezernyi metaforába, Hyuna könnyedén rájött a cselszövésre, s azonnal visszadobta a rímekkel teli szöveget.

– Izgulsz? – próbálom terelni a témát, egyben szóra bírni fellépő társamat.

Aprót ráz a fején. Hajának tökéletes fodrai tengeri hullámokat imitálva simulnak végig fedetlen vállán.

– Azt akarom, hogy tökéletes legyen – jelenti ki végül. Hangját magabiztosság uralja.

– Az lesz – erősítem meg.

– Mindvégig erősen tarts, és a szemembe nézz. Úgy érints meg, ahogy azt a való életben is tennéd. A színpadon ne folytsd vissza az érzéseidet – lép közelebb, megigazítva a zakóm gallérját. Mintha a levegő hirtelen felszívódna, hiába kapkodok utána, a tüdőmbe egy csepp sem jut. – Az utolsó jelenetnél közelebb kell hajolnod. – Szinte robotként rendezi öltözékemet, emóció egyetlen jelét sem mutatva. A hosszú évek ellenére, számára továbbra sem vagyok több az ügynökség által kiválasztott énekes társnál.

– Miért csinálod ezt? – kérdezem kétségbeesetten. – Hiszen tisztában vagy mindennel, jól tudod, mit érzek, mégsem foglalkozol vele, egyszerűen tudomást sem veszel róla. Mégis a fellépések előtt ez a fegyvered, amivel bábodként könnyedén irányíthatsz.

– Semmit sem teszek – simogatja meg az arcomat, majd vállamba kapaszkodva, egyenesen fülembe intézi hangtalan szavait. – A showbiznisz irányít, úgy teszünk, ahogy az ipar diktálja. Olyan műsort rendezünk a színpadon, amiről évek múlva is beszélni fognak, s ebben gyermeki érzéseid sem befolyásolhatnak.

– Mennetek kell – szól oda a fülhallgatós férfi, majd kezünkbe nyomva a mikrofont, az emelőre terel, és megkezdődik a visszaszámlálás.

   A díszbe öltöztetett lányt figyelem, elmémben kegyetlen szavait emésztve. Ideálját hajkurászva próbál eleget tenni saját elvárásainak, még ha ezzel át is kell gázolnia a mellette levőkön. Mániája, a tökéletesség, nem engedi nyugodni, s ha már régen átlépte korlátait, úgy is tovább hajszolja magát. Ha ez kell neki, tőlem megkaphatja, hiszen bármit megtennék azért a káprázatos, őszinte mosolyért.

   Másodpercek alatt emelkedünk a felszínre, s ahogy a zenével egyhangban felkapcsolódnak a fények, átadom magam Hyuna perfekcionista világának. Úgy éneklek, mintha nem lenne holnap, közben egyetlen tánclépést sem vétve el. Megragadom a lányt, erőteljesen pörgetve magam körül, s úgy vonom magamhoz, mintha arra várnék, hogy testünk eggyé váljon. De hiába buzgóság, akaraterő vagy elszántság, Hyuna legapróbb kecses mozdulata is túlragyogja szánnivaló mivoltomat. Csábító mosolya, kacér kacsintásra, sőt hajának libbenése is elég ahhoz, hogy elkápráztassa a nézőközönséget, magába bolondítva minden egyes jelen levőt. Színpadra született, erre már réges-régen rájöttem, ahogy arra is, hogy az én véget nem érő küzdésem vajmi kevés az ő vakító csillogásához.

   A felgyorsult percek észrevétlenül telnek, s mire észbe kapok, a lány derekát tartom a kezemben, kezeit a karomon végig csúsztatva, a vállamon érzem. Az utolsó jelenet. A megszenvedett szerelmespár újra egymásra talál. Amint közelebb hajolok, a fények ki fognak aludni, abban a gondolatban hagyva az embereket, hogy valódi csók történik közöttünk.

   Hyuna a tervezettel ellentétben arcomra simít, és a kezdeti megszeppenés ellenére belemegyek játékába. Ábrázatomra kiül minden csepp lány iránti érzelmem, miközben pillantásában valamiféle választ keresek fel nem tett kérdéseimre. Édeskés illata ismét magába ölel, érzem szívének felhevült ütemét, hallom sóhajának elhaló susogását. Tündöklő szempárja aranyban úszik, amint lehunyva pilláit, ráhullik a reflektorok fénye. A valóságot eltakarja az álom csodaszép leple, s először fel sem fogva a történéseket érzem meg a lány felhőpuha ajkát sajátomon. Megfagy a pillanat. Megdermed az univerzum. Megszületik a tökély. Majd eltűnnek a fények, az emelő lefelé indul, s mindkettőnket magába szív a színfalak mögötti valóság.

– Jó voltál, Hyunseung – lép talajra a lány, azonnal öltözője irányába sietve.

– Hyuna… – nyújtom felé kezem, megérinteni mégsem tudom, csak csodálva bámulhatom, amint minden egyes lépésével egyre távolabb kerül.

***

Sziasztok!

Bajban vagyok, mert egyáltalán nem ezt az írást terveztem posztolni. Az eredeti történetem a színház világáról szólt, azonban előttem már született hasonló történet, továbbá a főszereplőm, Jaejoong belekeveredett egy kis koronavírusos balhéba is, úgyhogy az utolsó utáni percben írtam ezt a kis szösszenetet. Meg amúgy rettentően hiányzik a Trouble Maker, úgyhogy jó volt picit feleleveníteni őket, újra az ő számaikat hallgatni írás közben... Mikor lesz még egy ilyen páros? Never...

Ha lesz lehetőség rá, talán egy másik körben, szeretném posztolni azt is, mert sokat szenvedtem vele, és meglepően hosszú lett. Kicsit fáj is a szívem, hogy nem azt rakom ki… de a fejlécét itt hagyom. Legeltessétek a szemeteket Jaejoong gyönyörűségén.